Ma volt az első nap, hogy kicsit kimozdultunk Arambolról. Minden nap reggeli, munka, tengerpart, munka, vacsora, munka, fárasztó. Úgyhogy ma úgy döntöttünk, hogy nyakunkba vesszük a motort és irány kifelé, méghozzá az északi irányba, Maharashtra állam felé, amitől csak egy híd választ el minket. Van egy gyönyörű folyó is útközben, szigetekkel.
A poszt apropóját az adja, hogy mendegéltünk a motorunkkal és már majdnem elértük Querim beach-et, amikor láttuk, hogy egy munkagép megy az úton, ami kb. olyan széles, mint az út maga, elöl pedig a darus emelőjével egy betontömböt lóbált maga előtt. Sehogyan sem fértünk el mellette. Állt két munkás az út szélén, és amikor látták, hogy mi a helyzet, fütyültek egyet a gépvezető bácsinak, aki rögtön megállt és integetett, hogy mehetünk előre. Hát nem cuki? Nem értem, ez miért veszett ki Magyarországról az utóbbi időben – tisztelet a kivételnek természetesen. De hihetetlen felemelő érzés, hogy egy elhagyatott út szélén álló munkásnak igenis fontos, hogy segítsen valakinek. Összemosolyog a két ember, és mindenki boldog: mi tudtunk haladni, nekik pedig az a három másodperc “késlekedés” nem okozott semmilyen kárt. Sőt. Ha két autó egymás mellé ér egy szűkebb úton, ami egyébként elég gyakori errefelé, ahol a sávokat elég szabadon értelmezik 
, akkor nincs anyuka emlegetése, vagy dudálás, esetleg koccanás. Mosolygás van, tolatgatás, centizés (közben esetleg a forgalmi helyzetet keresztezi néhány kutya, tehén, nameg robogós), aztán mindenki megy szépen a dolgára. Senki sem szidja a másik felmenőit, egyszerűen vannak helyzetek, amiket meg kell oldani, és kész.
A szokásos áramkimaradás esetén is működő benzin-ár-tábla pedig így fest:
A kevesebb néha több és itt Indiában ez főleg így van. A legegyszerűbb megoldások a legjobbak néha
További nagyszerű élményünk mára, az élni és élni hagyni. Nem elég, hogy itt malac, tehén, kutya, gekkó megél szépen egymás mellett és senki sem bántja őket, a még egy pálmafát sem vágnak ki azért mert útban van – legalábbis itt a nagyvárosoktól távol mindenképp. Inkább körbeépítik a házzal, úttal, bármivel, de szépen otthagyják élni azt a pálmafát is, hamár odateremtődött, nincs semmi joguk átszabni a dolgokat. És milyen jó is ez…
A harmadik apropó a poszthoz egy kis kobra. Sétáltunk azon a bizonyos Querim beach-en, ahol egy teremtett lélek sem volt rajtunk kívül. Az utolsó pillanatban vettük észre a homokban a már elég szépen felágaskodott kobrát. Hihetetlen szerencse, hogy észrevettük, végződhetett volna csúnyán is az eset. Mondjuk 4 év alatt, amióta Indiába járok, ez volt az első eset, hogy bármilyen veszélyes állattal találkoztam, szóval az esélye – még ha van is – nagyon kicsi, a lakott területeken (már csak az állandó mozgás, a sok robogó, a rengeteg kutya miatt is) nem látni ilyen veszélyes állatokat.
Hazafelé a kis falvakon keresztül pedig tényleg az dzsungelben érzi magát az ember. Valami ilyesmi látvány fogadott minket:
