• 1 nagy tésztaszűrő
• 1 kis tea szűrő
• 1 lime nyomó
• 1 belógatós vízmelegítő
• 1 narancsfacsaró
• 15m karácsonyi izzósor
• 1 szappantartó
• 1 csomag pisztácia
• 4 szúnyogriasztó gyertya
• 2 kisdoboz kókusztej
• 1 konnektor elosztó
• 1 zacskó curd ( kb tejföl-kefír között)
• 1 csomag dió
• 1 csomag édes keksz, helyi pékségből
• 2 aloe vera ital
• 1 0.75L kóla
• 1 minute maid almalé
• 1 doboz 25 db-os tulsi tea
• himalaya herbals sampon
• 2 kis kenyérke
• 1 csomag petrezselyem
• 2 fej hagyma
• 4db narancs
• 4db paradicsom
• 5 chilli paprika
• 10db lime
• 1db gránátalma
• 4 krumpli
• 5 ladyfinger
• 1 nagyobb mangó
• 1 banán
• 2 nasi körte
• 1 nagyobbacska uborka
• 4 répa
• 1 kaliforniai paprika
• 0.25kg pucolt fokhagyma

A poszt apropóját az adja, hogy mendegéltünk a motorunkkal és már majdnem elértük Querim beach-et, amikor láttuk, hogy egy munkagép megy az úton, ami kb. olyan széles, mint az út maga, elöl pedig a darus emelőjével egy betontömböt lóbált maga előtt. Sehogyan sem fértünk el mellette. Állt két munkás az út szélén, és amikor látták, hogy mi a helyzet, fütyültek egyet a gépvezető bácsinak, aki rögtön megállt és integetett, hogy mehetünk előre. Hát nem cuki? Nem értem, ez miért veszett ki Magyarországról az utóbbi időben – tisztelet a kivételnek természetesen. De hihetetlen felemelő érzés, hogy egy elhagyatott út szélén álló munkásnak igenis fontos, hogy segítsen valakinek. Összemosolyog a két ember, és mindenki boldog: mi tudtunk haladni, nekik pedig az a három másodperc “késlekedés” nem okozott semmilyen kárt. Sőt. Ha két autó egymás mellé ér egy szűkebb úton, ami egyébként elég gyakori errefelé, ahol a sávokat elég szabadon értelmezik , akkor nincs anyuka emlegetése, vagy dudálás, esetleg koccanás. Mosolygás van, tolatgatás, centizés (közben esetleg a forgalmi helyzetet keresztezi néhány kutya, tehén, nameg robogós), aztán mindenki megy szépen a dolgára. Senki sem szidja a másik felmenőit, egyszerűen vannak helyzetek, amiket meg kell oldani, és kész.

A szokásos áramkimaradás esetén is működő benzin-ár-tábla pedig így fest:

A kevesebb néha több és itt Indiában ez főleg így van. A legegyszerűbb megoldások a legjobbak néha

További nagyszerű élményünk mára, az élni és élni hagyni. Nem elég, hogy itt malac, tehén, kutya, gekkó megél szépen egymás mellett és senki sem bántja őket, a még egy pálmafát sem vágnak ki azért mert útban van – legalábbis itt a nagyvárosoktól távol mindenképp. Inkább körbeépítik a házzal, úttal, bármivel, de szépen otthagyják élni azt a pálmafát is, hamár odateremtődött, nincs semmi joguk átszabni a dolgokat. És milyen jó is ez…

A harmadik apropó a poszthoz egy kis kobra. Sétáltunk azon a bizonyos Querim beach-en, ahol egy teremtett lélek sem volt rajtunk kívül. Az utolsó pillanatban vettük észre a homokban a már elég szépen felágaskodott kobrát. Hihetetlen szerencse, hogy észrevettük, végződhetett volna csúnyán is az eset. Mondjuk 4 év alatt, amióta Indiába járok, ez volt az első eset, hogy bármilyen veszélyes állattal találkoztam, szóval az esélye – még ha van is – nagyon kicsi, a lakott területeken (már csak az állandó mozgás, a sok robogó, a rengeteg kutya miatt is) nem látni ilyen veszélyes állatokat.

Hazafelé a kis falvakon keresztül pedig tényleg az dzsungelben érzi magát az ember. Valami ilyesmi látvány fogadott minket:

Az indulás előtti éjszaka a laptopom megadta magát. Már egy héttel előbb is voltak gondok, tönkrement az alaplap és mivel híján voltam az időnek, így az új gépbe való fájdalmas beruházást választottam. Ezt követően jött az újabb meglepetés: valami ismét kipurcant a gépben, méghozzá az SSD, úgyhogy újabb szerelős órák következtek hajnal 4-ig, amikor is reggel 7-kor kellett kelni, hogy induljunk a reptérre. Ilyenkor nem szabad ugye feltenni azt a mondatot, hogy “mi jöhet még?”, mert tuti valami tízszer akkora dolog fog beütni.

Az út a reptérre mondjuk úgy, eseménytelen volt ( a laptopos mizériához képest kb csak egy lezuhanó gép lett volna nagyobb sokk). Becsekkolás, csomagok szétszedése, párszori nekifutás, hogy csipogás nélkül átjussunk a biztonsági átvilágításon (mert persze mindig maradt egy öv vagy fémpénz a kicsit kialvatlan állapotunknak köszönhetően).

Az isztambuli reptér mindig elvarázsol. Hatalmas, ezernyi ember, mégis minden szervezett, pontos ÉS mosolygós, kedves eladók vannak mindenhol (ugye nem kell részleteznem ez miért külön jó érzés). Itt jött egyébként egy nagy felismerés: a laptop táska otthon maradt, úgyhogy egy 32 eurós laptop táskába beruháztam, ami 1mm-el kisebb, mint a hátizsák. Szóval macerás minden alkalommal, amikor ki kell venni a táskából.

Ahogy lenni szokott szinte minden messzi repülőúttal (legalábbis velem), mindig van az 5 méteres körzetemben 1-1 kisgyerek. És ezek sírnak. Általában. Néha egyéb dolgot is végeznek, ami hát, hogy úgymondjam nem kellemes. Szagilag. Na értitek… Ezt ellensúlyozta, hogy a Turkish Airlines ételei és kiszolgálása elsőrangú. Nem véletlenül utazom velük, amikor csak lehet. A székek kényelmesek, mosolyognak a stewardessek, finom az étel, mindenre van megoldás. Egyszóval ötcsillag.

Így telt a cirka 6-7 órás út, hajnal 5-re pedig Mumbaiba értünk. Itt már megcsapja az embert a helyi hajnali 20 fokos meleg, ami szokatlan, de mégis kellemes a budapesti nagykabátos időjárás után. Első utunk a csomagok felé vezetett, ahol mintegy fél órát vártunk, mint kiderült hiába. Ugyanis valaki volt olyan kedves, hogy a poggyász-szalag túloldalán már leszedte a csomagokat és pont takarásba is tette, hogy véletlenül se vegyük észre. Tehát ott állunk fél órája, a szalag megáll 5 percenként majd sípolva újraindul, emberek tolakodnak, csomagok feltorlódnak, de a miénk sehol. Végül is véletlenül sétáltam csak át a túloldalra, és láttam meg, hogy a két hátizsák ott várakozik félretéve. Köszönjük.

A csomagokkal célbavettük a másik reptérre tartó kisbuszt, ahol be kell mutatni a repjegyet Goára. Ez az a jegy, ami nem volt nálam két évvel ezelőtt, és ezért akkor nagyondrágán helyi taxival kellett átmennem. A kisbusz felé vezető folyosón van egy röntgen a csomagoknak. Olyan simán átsétáltam kérdés nélkül, mint a huzat. Senkinek nem tűnt fel. Jó hely India, Everything possible my friend. Minden lehetséges barátom, és igen, így, helytelen angollal.

A Goára tartó repülőre várás 6 óráját nagyjából alvással töltöttük, szigorúan “láb a csomagokon” módban – fő a biztonság, de nem valószínű, hogy elvitték volna, a helyiek például nyugodtan otthagyták a telefonjaikat a töltőoszlopoknál. Aztán a repülőút szintén eseménytelen volt. Megismerkedtünk egy német nővel, aki kölcsönadott 500 rúpiát (kb.  1600ft), hogy együnk egy 3 fogásos ebédet a repülőút folyamán. Vicces ár a hazai árakat tekintve, főleg, hogy finom is volt az étel.

A reptéren már várt Viju (vidzsu), az évek óta különbejáratú taxis barátom, majd a német nővel (a repülőn kölcsönadott pénzért cserébe elvittük Anjunáig) együtt elindultunk Arambol felé, ahol a következő 2 hónapot töltjük majd. A reptérről 70km-nyi taxi cirka 6000Ft.

Megérkezésünk a szállásra tartogatta a következő meglepetést: nincs asztal, csak székek. Azóta se sikerült orvosolni a problémát, marad a függőágyban és a matracon dolgozás. Update: szerzett a tulaj barátom bontatlan műanyag asztal, zseniális érzés nem csak függőágyból dolgozni.

Az indiai SIM kártya intézés viszonylag egyszerű volt, mindössze 2 fénykép és egy vízum+útlevél másolat kell hozzá, illetve 3 nap, mire sikerül aktiválni a kártyát. Utána jönnek a kellemes meglepetések: 500 rúpia a kártya (1600 ft), ebből 350 lebeszélhető (1250 ft) és benne van 1GB 3G-s internet. Hogy mennyire is elég ez a kezdő mobilinternet? 1 hét alatt, facebookozással és fotófeltöltéssel sikerült 300MB-t elhasználni. Szeretjük Indiát eléggé.

A napok nagyjából ugyanúgy telnek: munka egy kávézóban vagy otthoni függőágyban, délután futás és edzés a parton – néha fürdéssel egybekötve, estefelé főzés vagy vacsora valahol, és egy kis munka ismét. Van különbejáratú wifi hálózatunk (TP 3020 internet megosztó nagyon jól jön, a Reliance mobilinternetes stickjét gond nélkül ossza szét wifin, zseniális. Ez az a stick ugye, ami egész Indiában használható és nincs roaming díj. Ez elég hasznos tulajdonság egy 4 hónapos út alatt).

Néhány ár kedvcsinálónak:

• Reggeli: 2 jegeskávé, 2 hummusz chapati = 320 rúpia, 1140 ft
• 1kg vegyes garnéla és királyrák: 400 rúpia, 1430 ft
• 1 Albertkekszre hajazó helyi keksz: 10 rúpia, 35 ft
• 1 kis zacskó Lays chips: 10 rúpia, 35 ft
• Mobilinternet stick: 2000 rúpia, 7000ft
• 10GB internet-feltöltés: 1100 rúpia, 3930 ft (30 napig érvényes)
• Alma-répa-cékla gyümölcslé frissen facsarva (3dl):  70 rúpia, 250 ft
• 1L benzin: 70 rúpia, 250 ft
• Motor bérlés 1 hónapra: 4000 rúpia, 14000 ft
• Komplett ebéd vagy vacsora: kb 120-160 rúpia, 430-600 ft.

Jöttök velünk?

A héten tudtok jelentkezni az Észak-Közép-India túránkra. Honlapunkon megtaláljátok az útitervet és az árakat is.

Utazzatok Velünk Indiába!

Na most, hogy kisiránkoztam magam itt a 35C-ban, vegyük szép sorba mi is történt az elmúlt 3 napban, amit Goán töltöttünk..

1. Nap

Mindenekelőtt indulás Budapestről, a hidegből..

Először is megérkezés volt ugye, ami simán ment. A repülő késett 10 percet kb, összeszedték a csomagot és irány Arambol Beach, csomagokkal és új élményekkel. Természetesen 2 előre szervezett taxi várta őket a reptéren, úgyhogy semmivel nem kellett foglalkozniuk, csak beszívni az új világ látványát, érezni, szagolni és tapintani Mindegyikből van itt bőven kéremszépen..

Rögtön első este belevetettük magunkat az Arambol Beachen minden este jelenlévő tömegbe a közös dobolásnál, bár a naplementét pont kihagytuk, de azt hiszem így is bravúros nyitást láthattunk Séta a parton, bevásárló utca, néhány biztoságosnak tűnő étel kipróbálása, majd közös beszélgetés nálam. Azt kell mondjam, hogy  a jetlag ( időeltolódásból következő alvási problémák ) és az alkohol közösen bámulatos tempóban képes alvásra késztetni embereket

2. Nap

A 2. nap délelőttjét kiadta a szakaszvezető szabadprogramnak Á mindenki úgyis csak a tengerre tud gondolni, bocs óceánra. Szóval felesleges lett volna bármi komolyat tervezni, jetlag lekűzdés, stb.. Na de a délután 2 szervezett taxi és irány Anjuna Beach, Goa egyik parti központja. Vacsora és néhány ital a parton, naplemente nézés az emeleti étteremből, homok, zene mindenhonnan. Aztán persze meg kellett kóstolni a partik elé települő helyi nénik omlett készítő üzemeinek termékét is. Azt kell mondjam zseniális, bár majd Roland tud erről gasztronómiailag lelkendezni. Miután hazaértünk ismét egy rövid közös beszélgetés és az általam készített leves elfogyasztása. Sőt, Édesanyám jóvoltából hamisítatlan, hazai BEJGLI várt minket. picit több mákossal, mert azt jobban szeretem..

3. Nap

A délelőtt ismét szabadprogramban telt, reggeli, óceánpart, árusok fogadása és elküldése ( számting aniting májfrend? ). 2-kor találkoztunk és irány a sweet lake. Ez egy édesvizű tó közvetlenül az óceánparton, mögötte dzsungel és egy hegy. ( erre mondjuk a Franciák dombot mondanának ) A dzsungelben lakik -  vagyis hát általában ott van – egy jógi, aki szertartásokat tart, jógázik és csatlakozni is lehet, illetve élvezni a társaságát. Mindezt a dzsungel közepén. Imádok ott lenni. Pici út a hegyen felfelé és ilyesmi fák között:

Este közös vacsora, pihenés, és reggel irány Old Goa és Mangalore felé.

 
Itt zajlott ez a három nap: